Tettem-vettem a konyhában és az evőeszközök pakolásánál eszembe jutott egy történet régről. Még bőven kamaszodtam, épp ötödmagaddal élveztem egy kollégiumi szoba szűkös vendégszeretetét, amikor az aktuális kapcsolati válság megtalált. Tizenéves lányokkal ez gyakran megesik az érzelmi viszonyokkal való ismerkedés során, remélnek, várnak, éreznek, aztán csalódnak. Ez az állapot egy hosszú, átsírt éjszakában csúcsosodott ki, amelyet szegény szobatársaimnak kellett végighallgatniuk, és bár próbáltak vígasztani és többször kitartóan kielemezték velem a történetet az elejétől a végéig, többet segíteni nem tudtak, így lassan álomba merültek. Éjfél körül azonban, a hüppögésem ellenére is motoszkálást hallottam. Az egyik lány ment ki a szobából és jött vissza pár perc múlva:

- Tettem két kanalat a hűtőbe - mondta halkan.
- Minek? - kérdeztem értetlenül.
- Ha reggel a szemeid alá teszed, lelohasztja a duzzanatot és nem fog úgy látszani, hogy sírtál. 

Már akkor is a hála érzése volt az, ami felváltotta az addig érzett szívfájdalmat, de ma visszagondolva nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról, ha eszembe jut. Jellemző a kamaszkori érzelmi viharokra, hogy arra nem emlékszem, miért voltam szomorú, viszont ez a gesztus örökre bevésődött a lelkembe, mert sokat tanultam belőle.

Mert nem biztos, hogy meg tudjuk oldani a szeretteink minden problémáját, de jelenlétünkkel és támogatásunkkal megkönnyíthetjük a nehéz időket.
Nem mindig tudjuk meggyógyítani a lelki vagy fizikai fájdalmat, de egy jó szavunk is gyógyír lehet a kínokra. 
Nem biztos, hogy egymagunk elűzzük barátunk szomorúságát vagy csalódottságát, de azzal, hogy meghallgatjuk és lehűtünk neki egy kanalat, talán egy egész életre lekötelezzük. 

Remélem mindannyian megtapasztaltok legalább egyszer, egy ilyen időtlen barátságot.