Úgy tűnik, minimalistának lenni szinte divat lett manapság. Ahogy mi is beszéltünk már a digitális és a fizikai lomtalanításról, úgy számtalan cikk, blog és oldal foglalkozik az egyszerűnek tűnő, mégis nehezen megfogható témával: hogyan egyszerűsítsük az életünket, legyünk hatékonyak és foglalkozzunk teljes figyelmünkkel egyszerre egyetlen dologgal. 

Az elmúlt hetek páratlan lehetőséget adnak a fentiek gyakorlására. A várakozás izgalmai után egy ismeretlen, ugyanakkor kihívásokkal teli világba csöppenve felelősek lettünk egy kis életért. Nem kis feladat, nem kis felelősség, főleg kezdőként, tapasztalatlanul.

Ugyanakkor, talán pont a jártasságom hiányából fakadóan olyan jól ránevel a tudatos odafigyelésre, mint semmi más. 

Ahhoz, hogy jól szerethessem, meg kell ismernem ennek a kis lénynek minden mozdulatát, rezzenését és szusszanását. Mindennél jobban oda kell figyelnem rá, memorizálni és tanulni. Ezt bizony nem lehet telefonnyomkodás, vagy csevegés közben csinálni. Legalábbis most még nem tudom. 

Amikor eszik, minden idegszálammal a kis reakcióit figyelem: jól lakik, többet kér, vagy épp tele már a hasa?
Amikor altatom, vele együtt az aggodalmaimat is igyekszem álomba ringatni és teljes odaadással lesem pilláinak lecsukódását. 
Amikor ébren ismerkedünk, csak nézzük egymást. Ő rácsodálkozik a világra, amibe érkezett, és én is ugyanezt teszem. Kíváncsian pislogok arra az életformára, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Amiben csak mi hárman éldegélünk, körkörösen és kizárólag egymásra figyelve.

Ez a tökéletes hétköznapi minimalizmus. Mert megvár a házimunka és a megvárnak a teendők. Mert néha elfelejtünk enni is, úgy belefeledkezünk az odafigyelésbe. Mert csak nézzük ezt a kis jövevényt és egymást felváltva és ennyi bőven elég. Beborít és megborzongat az érzés, ahogy ráeszmélek, annyi év függetlenség és egyénieskedés után ez most nem rólam szól. 

Ez most nem a zavartalan alvásról és a kipihent reggelekről szól. 
Nem a pontosan időzített, nagy gonddal elkészített többfogásos vacsorákról szól. 
Nem a társasági életről és a mélyenszántó négyszemközti beszélgetésekről szól. 

Szól ugyanakkor az éjszakai ébredésekről, amikor félálomban és félmosollyal sietünk a nyöszörgő kis hang irányába.
Szól egy kis lény megkérdőjelezhetetlen igényéről arra, hogy táplálják minden körülmények között és én szaladok, hogy teljesüljön a vágya. 
És szól a csendes, de ugyanannyira tartalmas és mély beszélgetésekről, amint szótlanul, egymás tekintetében elmélyedve fedezünk fel egy másik világot. 

Ez most már rólunk szól, örökre.