Nos, most, hogy így túl vagyunk az év első pár napján, amikor rendszerint már megdőltek azok a fogadalmak, amelyeket nem gondoltunk elég komolyan, beszéljünk egy kicsit a kitartásról és az önmagunkba vetett hitről. 

Ismeritek azt az érzést, amikor - egyik kedves ismerősöm megfogalmazása szerint - "zsírból kell menni"? Amikor merülnek a tartalékok, gyengül az akarat és lankad a lendület, de megyünk előre, mert... miért is?

Gyerekkoromban hírhedten a "csakazértis" volt a jelmondatom és úgy tűnik, ezt nehezebb kinőni, mint gondolnánk. Hadd osszak meg egy történetet veletek: 

Már jónéhány éve gyűrtem a tatamit és a közelharc edzéseket akkor. Heti négy tréning, reggel, este, hétvégén, szemináriumok, továbbképzések sora itthon, külföldön, röviden: nagyon komolyan vettem, hogy én leszek a legkeményebb csaj a környéken. A sok munkának meg is lett az eredménye: az egyik közelharc rendszer első női instruktorjelöltjeként tovább fokozhattam az edzések számát és intenzitását, annak reményében, hogy hamarosan másoknak is megmutathatom, milyen nagyszerű élmény egy kemény edzés végén még hazafelé is mosolyogva suhanni, milyen megnyugtató a tudat, hogy ha támadás ér, tudok valamit reagálni, nem a pánik az egyetlen megoldásom a helyzetre. Egyszóval taníthatok. 

A sikeres edzői tanfolyam végén egy összejövetelen azonban váratlan helyről kaptam övön aluli ütést. Instruktorom -számomra szinte ismeretlen- felesége egy csendes sarokban közölte velem, hogy én is csak egy papír (oklevél) gyűjtögető lelkes kislány vagyok, akiből soha nem lesz senki ebben a patriarchális világban, és egyébként is, semmi keresnivalóm a férfias szakmákban, tegyek le róla. 

Hm, akkor figyelj - gondoltam én, mielőtt meghoztam a döntést: amelyik társaságban így gondolkodhat egy nő, ott nekem valóban nincs keresnivalóm. 

Bekapcsolt a "csakazértis" üzemmód. A következő években - bár már nem ugyanazokkal az emberekkel - még keményebben dolgoztam mind az edzőteremben, mind a hétköznapi életben, hogy bizonyítsak. Nem is annak a szomorú életű kétkedőnek, hiszen nyilvánvalóan csak kifogtam egyet a sok száz közül, nem ő tehet róla. Hanem magamnak. 

És sok-sok évvel később úgy látom, meglett az eredménye. Több férfias szakmában is kipróbálhattam magam, azt hiszem, sikerrel. És nem annak ellenére, hogy nő vagyok, hanem épp azért. Mert hittem abban, hogy nem lehet ennyivel elintézni egy karriert, egy álmot, egy embert. Hogy a papírgyűjtögetés igenis a tapasztalatszerzés egyik módja és a lelkesedés pedig elengedhetetlen összetevője a sikernek. 

Így az év eleji fogadalmak idején jó arra gondolni, hogy ha van miért "zsírból menni", van cél és elég akarat, senki nem állíthat meg minket. Nem baj, ha kudarcok is érnek az út során, mert a kétkedőkkel és károgókkal ellentétben te elmondhatod magadról: én legalább itt vagyok és próbálom.