Az önbizalom egy igencsak sovány ló, aminek könnyű átesni mindkét oldalára. A baj csak annyi, hogy bármelyik oldalán pihenjük épp ki a zuhanást, a világ szemében tökéletlenek leszünk. Viszont csak a nyergében maradva haladhatunk előre, így megéri próbálkozni. Ehhez a nyeregben maradáshoz azonban oda kell figyelnünk arra is, miket mondunk...elsősorban saját magunknak. 

Meglepve látom néha, milyen fantasztikus emberek értékelik le magukat önszántukból. Komolyan, mintha versenyen lennének! Saját magukat birkózzák le a középszerűség iszapjában, hogy aztán a szerénység kétes erényét maguk előtt tartva keserédes mosollyal elmondhassák, hogy senki sem tökéletes. 

Nyilván nem, de szerencsére nem is ez a feladat. Nem is azt javaslom, hogy nemlétező pozitív tulajdonságokat kovácsoljunk magunknak, az önbecsülésünk kötelező jellegű növelése érdekében, de el tudjuk képzelni, hogy az ismerőseinkkel úgy beszéljünk, ahogy néha magunkkal?

Mit szólna a testvérünk, ha úgy fogadnánk új állásajánlatának hírét, hogy: Ehhez te túl alulképzett és tehetségtelen vagy, nem is érdemes elfogadnod. 

Vagy a barátnőnk, ha boldogtalan kapcsolatáról így nyilatkoznánk: Úgysem érdemelsz nála jobbat, maradj csak vele, akkor is, ha minden nap elszomorít. 

Netán munkatársunk kétségbeesett panaszára így reagálnánk: Tényleg csúnya vagy, hiába próbálsz csinosan öltözni vagy sminkelni, mindig is egy kövér liba maradsz. 

Nos, nehezen elképzelhetőek ilyen szavak egy érzelmileg egészséges ember szájából, ugye? Akkor mégis miért beszélünk így magunkkal? Miért tartjuk kevésnek a tudásunkat, erőnket, kitartásunkat, megjelenésünket? 

Ha csak egy dolgot teszünk meg magunkért a jövő héttől, próbáljunk a belső beszélgetéseinkben úgy szólni magunkhoz, ahogy másokhoz szoktunk. Ne értékeljük le magunkat, és másokról se nyilatkozzunk lekicsinylően. Kerüljük a rosszindulatot, gonoszságot és a kétkedést. Szeretettel minden könnyebb.

Legyen ez az advent első hetének feladata.