Régesrég együtt edzettem egy lánnyal. Mondjuk inkább úgy, hogy az egyetlen lány volt, akivel huzamosabb ideig verekedtem, nem sűrűn tartanak ki a nők a közelharc edzésen. Kicsit idősebb volt mint én, egyfajta anya-szerepben: magabiztos, talpraesett és nem mellesleg igencsak kemény. Sokat buliztunk és jártunk együtt sportprogramokra, olyankor mindig ő fuvarozott a kocsijával. Meglepően jól vezetett, a csinos tűsarkús bombázóból nem sokan néznék ki ezt a rutint. Egyszer az Andrássy úton mellettünk kezdett el eszetlenkedni egy sofőr, figyelmetlenségből ránk rántva a kormányt. A barátnőm teljes lelki nyugalommal kerülte el a balesetet és higgadtan azt mormogta magában búgó hangján: "nem baj ember, ma én vigyázok rád, holnap te rám."
Ez a mondat azóta is bennem él. Nem csak vezetésnél, amit azóta már én is remélem olyan rutinnal csinálok, mint ő, hanem az élet minden területén. Barátaimmal, akiknek mindig odafigyelek a problémájára, ha engem tisztelnek meg azzal, hogy elmesélik. Tapló vagy figyelmetlen idegenekkel, akik szándékosan vagy akaratlanul megnehezítik az életemet. Fiammal, mert bár remélem, sokára jön el a nap, amikor kiállhatatlan vénasszony leszek, tudom, hogy ő is szeretettel hagyja majd rám az öregkori butaságaimat.
Hiszek ebben a kimondatlan kölcsönösségben, amit valahogy számon tart az élet. Figyelek, törődöm, vigyázok és elviselek, úgy, hogy tudom, én sem vagyok hibátlan. Eljön az a nap, amikor a környezetemnek lesz szüksége türelemre hozzám. Ma én, holnap te. Nem vagyunk tökéletesek és ez az érzés valahogy felszabadító.
