Beállunk a sorba, mint mindenki. Mert így szokás. Mert ezt látjuk a barátainktól, szüleinktől. Megtesszük, amit mások elvárnak tőlünk, mert így illik. Tartunk attól, hogy összedől a szépen, az elvárt módon kialakított kis világunk, ha nem úgy cselekszünk, ahogy kellene. Nem nyitjuk ki a szánkat, mert félünk a következményektől.  Nem vállalunk kockázatot, mert esetleg rosszul sülhet el. 

Sok időbe és munkába telik túllépni ezeken a félelmeken. Sok belső falat kell ledönteni, míg vállalni tudjuk a véleményünket bárkivel szemben, legyen az szakmai-, vagy magánélet. De biztosan állíthatom, megéri megpróbálni. Magasabbra törhetünk, mint azt valaha gondoltuk. 

Néha egy önbizalomhiányos szentjánosbogárhoz tudom hasonlítani magunkat, aki azért repül, vándorol boldogtalanul a többi bogárral együtt, mert fél egyedül a sötétben. Aztán egy nap erőt vesz magán és elszakad a többiektől, és rádöbben, hogy gyönyörű, erős fénye van, amely a saját útját világítja meg. 

Mindenkinek van saját fénye. Lehet, hogy kicsit gyakorolni kell a világítást, mert nem látunk egyből kristálytisztán. Lehet, hogy először nekimegyünk néhány fának és megszédülünk. De aztán felerősödik a fényünk és ha kitartunk céljaink mellett, előbb utóbb azt fogjuk észrevenni, hogy egyre több bogárka követ bennünket… Vezessük hát okosan őket.