Azt hallottam, hogy mostanában nem divat hallgatni. Azt láttam, nem szokás láthatatlan maradni. Azt tapasztalom, nem erény a tapintatosság. 

Az egó és a kíváncsiság mára akkora teret kértek és kaptak, hogy nem férnek el túl kicsi helyen. Pedig kéz a kézben járnak, máris kifejtem, hogyan. Talán nem lesz népszerű a véleményem, de azt hiszem, elfelejtettünk diszkrétek lenni. 

Az emberek egy része leszokott arról, hogy megtartson magának bármit is idegenekkel szemben. Legyen az családi ügy, munkahelyi élmény, hobbi, vagy világnézet, ontják magukból az információt. 
A profiljukra kattintva ismeretlenül is pontosan tudom, merre jártak és kivel, milyen zenét hallgatnak és mit tartanak megosztásra érdemesnek. Nézem, ahogy többszáz fős csoportokban gondolkodás nélkül teregetik ki a szennyest a párkapcsolatukról úgy, hogy egyetlen kattintással megtudható, pontosan ki is a másik fél. 
A megnyilvánulásaikból világosan kiolvasható hangulatuk minden apró rezdülése és egy futó beszélgetés közben csak azt nem tudom meg magánéleti problémáikról, amit nem akarok. 

Természetesen barátok között más a helyzet, ott szinte kötelességünk valódi mélységében ismerni a másikat, hiszen így tudjuk támogatni, visszajelzést adni és jól szeretni. Ott nincs túl intim téma, vagy túl kínos kérdés. És azt sem állítom, hogy nincs helye bizonyos mértékű exhibicionizmusnak, hiszen valahol mindenki szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák. 

De a túlzott nyíltsággal párhuzamosan egy olyan típusú kíváncsiság is kifejlődött bennünk, ami túlmegy az udvariasság határain. Ahogy némelyek úgy érzik, hogy attól, hogy életünk passzív szemlélői lettek valamilyen okból, már okvetlenkedő kérdésekkel és véleményekkel bombázhatnak minket. Én azt az elvet vallom, hogy akkor aktuális két ember között egy téma, amikor az érintett elújságolja és nem akkor, amikor a másik úgy látja, kéretlen szemtanúságával jogot formálhat a helyzetbe történő mélységi betekintésbe. 

Természetesen nagyszerűen működik a kereslet-kínálat elve, ha két, a fenti típusba tartozó személyiség egymásra talál, repkedhetnek az indiszkrét kérdések és a feltárulkozó válaszok. 

De úgy gondolom, a minimalizmus része az is, hogy ne legyek túl sok. Ha nem vagy a barátom, nem fogok a családi életemről mesélni neked, nem fogom megosztani, hová utazom és mikor, nem árulom el hogy mennyi idős a gyerekem és hogy hívják. 

A kevesebb mindig több. Pont.