Vannak napok, amikor szinte váratlanul döbbenek rá, hogy menthetetlenül felnőttem. Szoktam is viccesen mondani, hogy ez abból látszik a legjobban, hogy minden kiürült befőttes üvegemnek megvan a teteje. Ezt a rendszerezettséget csakis egy felnőtt tudja elérni, ugye?

De a viccet félretéve, talán más egyértelmű jelei is akadnak annak, hogy kiléptünk a gyerekkorból. 

Egy felnőtt például tiszteli a másik embert, ezért egyenrangú kapcsolatokat alakít ki. Nem élősködik másokon, nem követelőzik vég nélkül és nem bánik lekezelően a többi emberrel. Rendkívüli éretlenségre vall az, ha valaki magas lóról beszél másokkal, vagy nem létező erkölcsi magaslatokról szónokol az általa alacsonyabb rangúnak tartottaknak. Én úgy tartom, sohasem követhetjük el azt a hibát, hogy lenézünk másokat, hiszen bárkivel is találkozunk, nem tudhatjuk, hogy mesterünk, vagy tanítványunk lesz-e. 

Egy felnőtt ezen kívül racionális. Képes kiszakadni a kamaszkori álomvilágból, amelyben természetesen ő a királyfi/királylány, és mint ilyen, az egész világ az alattvalója. Egy racionális felnőtt látja mások korlátait, de mindig a sajátjaival kezdi a vizsgálatot. Nem vár minden nap a csodára, hanem megteszi a tőle telhető legtöbbet és csak a jól megérdemelt munka gyümölcsében bízik. Vannak persze tündérmesébe illő sorsok, de én nem cserélnék ezekkel, mert sosem láthatunk bele abba, mi a valódi ára az ilyen, kívülről csodásnak tűnő életeknek.

Egy érett személyiség rendelkezik a kritikai gondolkodás képességével, de azt csendben teszi és nem csak mások felé alkalmazza. Fenntartásokkal, de nyitottan kezel mindent és időről időre megjelenő kérdőjeleitől egyre több tapasztalatra tesz szert. Nem okoskodik és ad kérés nélkül tanácsokat és nem is fogadja el mások véleményét kérdés nélkül. Amúgy is azt gondolom, hogy csak attól szabad tanácsot elfogadnunk, akivel szívesen helyet cserélnénk. És hát valljuk be, nem sok ilyen embert ismerünk.

A felnőtt ember elfogadó. Távol áll tőle a gyűlölködés, a rosszindulat, vagy a megrökönyödés. Épp a kritikai szemléletéből és nyitottságából eredő szerteágazó tapasztalatai miatt nehéz meglepni. Nem viselkedik úgy, mint akit a világon minden váratlanul ér, és nem hiszi azt, hogy a világon minden vele történik. El tudja fogadni az övétől különböző életszemléletet, a másságot, az eltérő nézeteket. Tudja, hogy nem kell mindenhez viszonyulnia, szeretnie vagy gyűlölnie mindent, ami szembe jön vele. Szemlélődik és tanul, nem pedig hangoskodik és mutogat. 

Egyes napokon - például, amikor a befőttes üvegeimet rendezgetem - bízom abban, hogy a fentiek nagyrészt igazak rám és felnőtt módjára, csendben, de bölcsen tudom szemlélni a világot. Máskor pedig, amikor gyermeteg viselkedést mutatok, elszégyellem magam. És ez így van rendjén. Nem tudunk minden pillanatban tökéletesen élni. De ha elérjük, hogy az időnk legnagyobb részében hűek legyünk önmagunkhoz és a saját magunknak felépített elvekhez, akkor talán jó úton haladunk a jó értelemben vett felnőttség felé.