Év végén valahogy megbolondul a világ. A hétköznapi terheink mellé újakat veszünk a vállunkra, a szigorú napirendünkbe új pontokat próbálunk beszúrni, csak azért, hogy megfeleljünk azoknak az elvárásoknak, amelyek ilyenkor még kérlelhetetlenebbül néznek velünk farkasszemet. Tökéletes karácsony minden áron. Mindenre odafigyelünk, csak a lényegre nem. 

Aztán azt vesszük észre, épp csak a szívünk és a lelkünk hiányzik az ünnepből. Épp csak az őszinte mosoly maradt le a családi fotóról. Csak magunkra nem figyeltünk oda. 

Pedig ha valamivel meg tudjuk teremteni a lelkünk békéjét, az az, hogy magunkkal is törődünk. Nem önző módon, mások helyett, hanem másokért. A legnagyobb ajándék, amit szeretteinknek adhatunk az, ha kiegyensúlyozott, boldog és szeretetet adni is tudó emberek vagyunk. 

Mit ér a legszebben becsomagolt ajándék, ha azt egy sértett, keserű családtag adja? 

Mi értelme a legfinomabb ünnepi vacsorának, ha egy kimerült, túlhajszolt és boldogtalan szakács főzte?

Mit ér a családi, baráti együttlét, ha nem egymásra figyelő, szeretettel teli a légkör. 

Mielőtt belevágnánk az idei ünneplésbe, akár vallásosan, akár nem, akár családdal, akár barátokkal, akár magányosan, egy dolgot tegyünk meg magunkért: teremtsünk rendet a lelkünkben. 

Hiszen hogyan tudnánk odafigyelni a családtagjainkra, ha vígasztalan fájdalom viharzik bennünk? Hogyan hallgathatnánk meg a barátunkat őszintén, ha saját, ordító lelkiismeretünk elnyomja a szavait? Hogyan tudnánk boldoggá tenni szeretteinket, ha mi is csak szomjazzuk a boldogságot? 

Vagy csak lelkiekben nem érkeztünk meg időben. Nem tudtunk elcsendesedni a szaladgálás és ajándékvásárlás közepette. Túl sokáig húzódott a munka és a hétköznapok miatti aggodalom és ott ül velünk a karácsonyfa alatt is. 

A mi döntésünk, hogy az év vége egyben a legnehezebb időszak is lesz, vagy az elengedés, lelassulás és odafigyelés hetei következnek. 

Elengedés, rendrakás, odafigyelés. Ez a negyedik feladat.