A Füvészkertről nem is tudtam, hogy létezik. Aztán egy váratlan szabadnapon Alfa elvitt a zöldbe. A környék ijesztő dzsungele után felüdülés volt belépni a néptelen, hatalmas kertbe.
Talán nem is tapasztalhatunk máshol ilyen üdítő magányt a betonrengetegben, mint egy hétfő délután a város kellős közepén. Átfagyott fák és bokrok között bújkáltunk, gyerekkorillatú üvegházakban hallgattuk a páracseppek hullását. Magány és csendsziget. Sehol egy lélek.
Aztán hangok verték fel a pálmaház nyugalmát. Két dolgozó érkezett, már-már sietve, egyikük gyermeki lelkesedéssel vonszolta a másikat egy tűzpiros virágú növényhez:
- Látod? Kinyílt!
És ennyi. Percekig csodálták a kis cserepes növényt, én pedig megint rádöbbentem, mennyi arca van a boldogságnak.
Egy várva várt virág. Egy korty tea a nap végén. Egy nevetéssel teli este a barátokkal. Egy feltörő kedves emlék. A hazaérkezés, ha várnak. Kinek mi.
Neked mi a boldogság?
