Már épp véglegesítettem a bejegyzést arról, mennyire motiváló és felemelő érzés kutyával futni. A sport, amit nem kifejezetten szeretek, de gyűröm rendületlenül, egyszerre közös élménnyé válik az életünk négylábú részével. Boldogság nézni, ahogy cikázik körülöttünk, élvezi a napfényt, a szagokat, a szabadságot, és hogy velünk lehet. Hihetetlen fejlődés és jókedv a gazdinak, elégedettség és kiadós lihegés a kutyának… - írtam épp, amikor egyik este már nem jött haza. Vagyis csak hozták. Az “apája”, ölben, mert elütötték. Nem volt mit tenni, senki nem hibázott, egyszerűen baleset volt és a kis teste nem tudott mit kezdeni egy autónyi nehézségű tárggyal. 

Nem lehet elfelejteni azt a pillanatot, amikor láttam, mégsem voltam képes elhinni, hogy fél órája még itt gömbölyödött melletünk a kanapén boldogan szuszogva, most pedig elszállt belőle az élet. Mintha nem is ő lett volna. A padlón térdelve próbáltam felébreszteni, könyörögtem neki, hogy ne hagyjon itt minket. De hiába.

Az efféle veszteség megrendítő. Hiába minden optimizmus, pozitív hozzáállás, jókedv, ebben az esetben képtelen voltam meglátni a jót. Ebben nem volt jó, csak mélységes szakadás. Elszakadás valakitől, aki az életünk része és napsugara volt. Az első közös “gyerekünk”, és a családom megszelidítője. Akivel a kevésbé kutyabarát családtagjaim is a földön gurulva játszottak, aki minden vendégünket levett a lábáról barátságos és bújós egyéniségével, akinek az összes szempilláját és ősz szőrszálát ismertem, olyan sokat néztem alvás közben. 

Ebben nem volt semmi jó. Ezen csak az idő segíthet, bármennyire is elcsépeltnek tűnik a mondás. Alapvetően távol állnak tőlem a túl spirituális dolgok, de most azt kell hinnem, hogy máshol volt dolga, különben nem hagyott volna itt minket így, ilyen korán. Tennivalója van, valakinek szüksége van a fantasztikus személyiségére, de túl jól érezte magát nálunk, és későn kapott észbe, ezért ment el ilyen hirtelen. Szeretném ezt hinni és hogy boldog volt, amíg velünk élt. Minket azzá tett. 

Amit tanultam az esetből és tőle az az, hogy nem szabad félnünk kimutatni az érzelmeinket a hozzánk közel állók felé. Nem szabad, hogy olyan dolgokkal töltsünk el hosszú-hosszú időt, amit nem szívből csinálunk. Nem szabad elmulasztani az élet apró szépségeit a nagy dolgokra várva, amik végül sosem történnek meg. 

Menjetek futni a kutyátokkal, vigyétek magatokkal őket mindenhová és szeressétek őket nagyon a kedvemért. 

Karácsonykor szúrós, gyökeres kis fát vettünk, aminek jó helye lesz a közös kirándulóhelyünkön, ahol még egyszer, utoljára betakartuk alvás előtt.