Az elmúlt napokban különleges ajándékot kaptam az élettől és kivételes leckét saját magamról. Megtapasztaltam a határaimat. Persze, - mondhatnád - hiszen minden nap egy kihívás és küzdelem, melyben próbára tesszük akaratunkat, kitartásunkat, magunkat. 

De általában nem a szó szoros értelmében feszegetjük a fizikai korlátainkat, lépjük túl kilométerekkel a komfortzónánk határait, ezért hálás vagyok, hogy egyáltalán lehetőségem volt átélni azt az élményt. 

Ha bárki kívülről szemlélte a napjaimat ott, és akkor biztosan megkérdőjelezi mentális épségemet. Mi visz rá egy egészséges embert arra, hogy az éjszaka közepén lapítson egy erdei csalánbokorban, szinte lélegzetet sem véve, nehogy rátaláljanak üldözői, majd a túlterheltségtől sípoló hanggal kapkodva a levegőt fusson felfelé a hegyen, vagy lélegzetvisszafojtva küzdjön a mélyvíz nyomásával?

Csodálatos az emberi test és elme. Tökéletes munkatársai egymásnak, akik sosem hagyják cserben a másikat. Ha az egyik elgyengül a kimerültségtől vagy a fájdalomtól, a másik rögtön a segítségére siet. Ez a tapasztalat sok más mellett ráébresztett arra is, mi köti össze a két felet, és teszi precíz és jól működő gépezetté az embert. A légzésünk.

Banálisan hangzik elsőre, tudom. Lélegezni természetes, de nem mindegy, hogyan tesszük. Pedig a helyes levegővétel erőt ad a testnek, amikor az már nem bírja tovább. Oxigént juttat a vérbe, amely végigfutva minden tagunkon új erőt ad. Nem ájulunk el, nem esünk össze. A mély, tudatos légzés megerősíti a lelket, csillapítja feltörő érzelmeinket, és koncentrálttá teszi gondolatainkat. Nem sírunk, nem kiabálunk. Ott támogat minket, ahol szükségünk van rá.

Lassan, mélyen belélegzünk, a tüdőnkbe és a hasunkba, pár másodpercig benn tartjuk, majd ugyanilyen lassan kifújjuk. Nem bonyolult. Életmentő. 

Kezdjünk el levegőt venni.