A talán furcsának tűnő kijelentés ellen első hallásra veszettül elkezd tiltakozni az ember egója. Milyen szabadság? Megbántottak, ártottak nekem, én legyek az, aki megbocsát és még jól is kellene érezzem magam emiatt? 

Pontosan. Megalázó helyzetbe kerültünk az iskolában, munkahelyen? Egyik családtagunk, vagy barátunk bántotta meg érzésinket? A párunk sértett meg szándékosan, vagy akaratlanul? Igazságtalan főnökkel kell megbirkóznunk nap mint nap? 

MIndenkinek van tapasztalata a megbántottságról, összetört szívről, mély szomorúságról. 

De ha tudatosságra törekszünk ebben is, mint az élet minden területén, érdekes felismeréseket tehetünk, talán még saját magunkon is megdöbbenünk majd. Hogyan és főleg miért bocsássunk meg?

Kötelezzük el magunkat

Tudatosítsuk magunkban, a fejünkkel átgondolva határozzuk el a megbocsátást, mivel az érzelmeinkre ebben az esetben nem számíthatunk. Az érzéseink világa valószínűleg épp a feje tetején áll és a háborgó tengert kár lenne csillapítani próbálni. Kötelezzük el magunkat ésszel. 

Figyeljünk a belső folyamatokra

Bár a megbántottság állapotában érzelmeink valószínűleg komolyabb koncentráció nélkül is előtörnek olykor-olykor, próbáljuk megfigyelni őket. Nem könnyű a fent említett viharos tengeren megőrizni objektivitásunkat, de horgonyozzunk le, hogy alaposan szemügyre vehessük a folyamatokat. Mit érzünk pontosan? Énünk melyik rétege érzi megbántva magát? Csalódást érzünk, szomorúságot, vagy dühöt?

Koncentráljunk a jelenre 

Nem lesz könnyű, mert a múlt rossz emlékei vissza-visszacsapnak néha akkor is, ha próbálunk továbblendülni a nehézségeken. Időről-időre tarkónvághat a fájdalom. De ahogy távolodunk a csapongó érzelmeink partjaitól, egyre kevesebb hullám tud elérni minket. Azonban ahhoz, hogy távolabbról tudjuk szemlélni az eseményeket és a jelenben élni, ki kell szakadnunk saját szomorúság-spirálunkból és kívülről átlátni a helyzetet. 

De miért erőltetem annyira a megbocsátást, hiszen vannak bűnök, amelyek alól nincs feloldozás. De abból is láthatjuk, hogy mennyire szubjektívek és kicsiny világunkba szorultak vagyunk olykor, hogy ez a kérdés mennyire relatív. Mindenkinek más számít megbocsáthatatlan bűnnek. 

Valójában, a saját érdekünkben nem lenne szabad semmit ebbe a kategóriába kényszeríteni. Nem vesszük észre, hogy a túlzott büszkeséggel, összeszorított szájjal, az “ezt velem nem lehet megtenni” mentalitással csak olyanná válunk, mint egy fához láncolt, agresszívan vicsorgó kutya, aki a nagy morgás közben észrevétlenül úgy körbetekeri magát a fa törzsén, hogy végül az a kevés mozgástere is megszűnik, ami előtte volt. 

Nem tehetjük meg saját magunkkal, hogy lekötözzük a lelkünket egy felesleges és ártó érzelem kötelével. 

A megbocsátás nem azt jelenti, hogy meg nem történtté tesszük, vagy elfelejtjük a múltat, mindössze elengedjük azt a haragot és fájdalmat, amit okozott. Ahhoz, hogy egy trauma, sértés, magalázó helyzet után újra nagy levegőt vehessünk, így kell tennünk, mert csak ez ad lehetőséget arra, hogy továbblépjünk. Mert ettől leszünk tudatosan élő, újrakezdésre képes és nem utolsó sorban boldog emberek, akiknek van választásuk.