Gyermekkorunk óta szorgalmasan tanuljuk, hogyan ne valljunk kudarcot. Hogyan legyünk sikeresek az iskolában, felvételiken, interjúkon, vizsgákon, párkeresésben, baráti kapcsolatokban. Hogyan feleljünk meg a társas érintkezés íratlan, homályos és nem is egységes szabályainak. Hogyan tegyük boldoggá azt, az egy jó ideig még alig ismert embert, akit a társunknak választunk. Hogyan haladjunk biztos lábbal azon az ingatag, kifeszített kötélen, amit karriernek hívnak. 

A félelmet, az evolúció túlélést segítő ősi eszközét már-már napi rutinná alacsonyítjuk le. Félünk a csalódástól, a magánytól, a sikertelenségtől, a bukástól, a rossz szerencsétől és a szégyentől. 

Remegő lábakkal, vagy épp becsukott szemmel nagyokat szökellve lépkedünk egy távoli eszménykép felé, amit a célunknak gondolunk, miközben rettegünk attól, hogy mégsem sikerül elérnünk. 

Aztán megtörténik...
...felsülünk és kinevetnek
...elszámoljuk magunkat és megbukunk
...bevalljuk, de nem viszonozzák
...megpályázzuk, de nem mi nyerünk
Röviden, kudarcot vallunk.

A beépített vészjelző rendszerünk eszeveszettül szirénázni kezd és elnyomhatatlanul lüktet a nagy kérdés a fejünkben: mégsem vagyunk tökéletesek? 

Kudarcot vallani erős emocionális élmény, hiszen a "szívünkre vesszük". Ellentétben a sikerrel, ami a "fejünkbe száll", a kudarc ott szorongat minket, ahol a legjobban fáj: az önbecsülésünknél. Az addigi nagyratörő ambíciók helyett a szorongás és az önmarcangolás lehet új társunk. A büszkén felemelt fej helyett magunkba roskadunk. Mit tehettünk volna még, mit kellett volna másképp csinálnunk, visszaforgathatnánk-e az idő kerekét?

De van egy egyszerű kérdés, amit minden fenti helyzetben feltehetünk, minden vélt vagy valós sikertelenség után megkérdezhetünk.

És akkor mi van? De tényleg. És akkor mi van?

És akkor az van, hogy
...megpróbáltuk, gyakoroltunk, jobbak lettünk benne.
...megtapasztaltuk a határainkat és azt, hogyan tudunk hatékonyabban felkészülni.
...elég bátrak voltunk egy hatalmas lépéshez, amivel bár a végső célt nem értük el, nem rágódunk rajta többé.
...eggyel több tapasztalatot szerezünk a szakmáról, az életről, a szerencséről és az emberekről. 

Az van, hogy a vereség nem jelent mindig veszteséget is. Az van, hogy az élet, akármilyen hihetetlen is, megy tovább. Az van, hogy nem a tökéletességünkkel nyűgözzük le a többi embert, hanem azzal, ahogy viseljük tökéletlenségeinket. 

Azt gondolom, mindig jobb annak a létrának a legalsó fokán lenni, amit meg szeretnénk mászni, mint annak a tetején, amit soha nem is akartunk.