Hétvégén úgy döntöttünk, hogy mivel már nem szenvedek eléggé a vízszintes talajon való futástól, inkább kocogjunk a hegyen. Elmés ötlet volt, mindenesetre a csodaszép táj és a friss levegő (amit a fentiekből kifolyólag ugyan keveset kaptam) kárpótolt mindenért. 

Egy korhadófélben lévő rönköt találtunk, amelyet felfordítva, szemügyre vettük az alatta éldegélő kis közösséget. Kövér giliszták, lomha bogárkák és tekergőző kukacok tartottak épp lakógyűlést, amikor Alfa rámutatott egy megtermett fehér lárvára: 

-Ez tele van fehérjével, már ettem ilyet. Megkóstolod?

-Köszönöm, most kihagynám, nemrég ettem.

-Biztos? Pedig egész finom, csak a feje keserű kicsit.

-Ha esetleg megtennéd, hogy betekered egy szelet pármai sonkába…

A pármai sonka iránti vonzódásom nem újdonság, azonban most, a kissé cinikus hozzászólás nyomán egy új felismerés körvonalazódott. Miért is ne lehetne kicsit jobbá tenni a mindenkori helyzetünket? Ugyanúgy megélni a jelenben, a maga teljességében, csak egy kicsit többet kihozni belőle? Egy kicsit kedvesebben szólni a munkáját végző ügyintézőhöz, egy pozitív visszajelzést adni egy jól elvégzett munkára. Egy tápláló összetevővel kiváltani egy egészségtelen hozzávalót, vagy egy plusz gyakorlatot beiktatni. 

Kicsit többet adni, jobban akarni, magasabbra törni, kicsit szebben élni. Ki tudja, talán a kukac is finomabb sonkával...