Hogy van az, hogy egyszer csak megáll az idő? Egyszer csak, nagy ritkán a nyakunkra ül a probléma, és mintha az óra sem járna tovább. Egyedül találjuk magunkat a szomorúsággal, vagy tanácstalanul a megrekedt helyzetünkben. Hová lett az élet, ami "megy tovább"? Miért álltunk meg, miért fagyott meg a világunk?

Van egy tippem arra, amikor úgy érzed, menthetetlenül belefásultál a szomorúságba és már minden létező módon megtárgyaltad magaddal, hogy valójában nincs is baj. Indulj el! Nem akárhová a nagyvilágban, hanem egy soha nem alvó világba. Egyszerű helyekre gondolok: éjjel-nappali edzőterem, repülőtér, pályaudvar, benzinkút, non-stop kávézó. Csak ülj le és figyelj. 

Ezek a helyek furcsamód mindig emlékeztetnek arra, hogy az élet soha nem áll meg. Mindig, minden körülmények között, a legnehezebb helyzetben is vannak, akik élik az életüket, akik reményt adnak, hogy van tovább. Akik mindennapjaikkal meg tudják nyugtatni háborgó, világvégehangulatú lelkünket. Számomra az állandóságot jelentik ezek a helyek. Talán infantilis elgondolás, de működik.

Amikor minden a feje tetejére áll az életünkben, vagy épp nem bírjuk már tovább nézni lelkünk mozdulatlan tavának tükrét, felszabadító érzés egy nyüzsgő, a maga rendje szerint és olajozottan működő világ küszöbén belépni. Figyelni az éber dolgozókat a reptéren, csodálni egy az éjszaka közepén is energikus ápolónőt a kórházban, erőt meríteni az ünnepnapokon is szolgálatban lévők kitartásából. 

Banális? Lehet. De működik. Adjunk hát egy esélyt a perpetuum mobile életérzésnek.