Nemrég repülőn utaztam, amit alapvetően bóbiskolással szoktam tölteni. Kellemesen elálmosít a halk morajlás és a nyomás. Ez alkalommal is épp elhelyezkedtem a rövid szunyókáláshoz, nem is remélve, hogy ezen az úton is tanulok valamit.

Egy középkorú férfi ült mellettem, az ölében fehér papírokkal. Látszott rajta, hogy nem sokat aludhatott az utóbbi időben, ahogy kicsit gondterhelt és fáradt arccal írni kezdett. Nem illik más jegyzeteibe beleolvasni, így egy darabig nem is figyeltem, mit csinál, de aztán győzött a kíváncsiság. 

Vastag, fekete tollal szavakat és egyenleteket kezdett a papírra vetni. Mérnök, vagy fizikus lehetett, franciául jelölte a sebességet és a gravitációt. Látszott a jelölésein és képletein, hogy többezerszer leírta már őket. Nem írta a számokat és a betűket, hanem rajzolta. A zötykölődő gépen is biztos kézzel húzott tökéletes egyeneseket a diagramokhoz, amiket akkurátusan kiszínezett. Egy száraznak és egzaktnak tartott tudomány képviselője épp mellettem alkotott. 

Nem vártam az unalmasnak ígérkező repülőúttól, hogy megtanít valamire, de mégis. Megtanultam, hogy nap mint nap teremtünk valamit, minden mozdulatunk, tettünk alkotás. 

A munkánk és a szabadidőnk. A bevásárlólistánk, a jelentésünk, a cetlire írt üzenetünk. A beszélgetés a barátainkkal, az otthonunk hangulata, az edzés utáni nyújtás. 

Csináljuk hát úgy ezeket az egyszerű dolgokat is, hogy büszkék lehessünk a művünkre. Hogy egyszer a mi életünk is magával ragadjon egy laikus szemlélődőt.