Van egy lány, akivel nagyjából egy-két órán át beszélgetek egy hónapban. Bár a találkozók előtt mindig reménykedem kicsit, végül ugyanaz az eredménye ezeknek az alkalmaknak: sajog és piros a bőröm, közben pedig fáj, szóval alaposan megszenvedem a randevúinkat.
Ez a lány a kozmetikusom, aki amellett, hogy profin rendben tartja a bőröm, mindig ráébreszt valamire.
A szalonja falai sok mindent végighallgattak már, de sosem árulják el a vendégeik titkát, ahogy ő sem. Lehet valami a levegőben, mert ahogy a kezei alá kerülök, megindul a megállíthatatlan szóáradat. Mesélek, lelkesedem, méltatlankodom, érdeklődök, fárasztok. Főleg az utóbbit. Néha sajnálom is szegényt, amikor a fájdalmas kezelést rosszabbnál rosszabb poénok megalkotásával próbálom elviselni.
De aztán mindig csodát tesz egyetlen mondattal: "Nem mondod!?" Valahonnan legbelülről jön ez a törődés, amely felszabadítja az embert. Akkor is, ha véletlenül másodjára mesélek el egy történetet, vagy a világ legérdektelenebb eseménye a téma, bár nem tartozik a munkaköri leírásába, meghallgat. Őszintén érdeklődik, kérdez és kommentál.
Sokan elveszítettük ezt a képességünket manapság. A foghegyről odavetett hm-k és aha-k világában elfelejtettünk odafigyelni a másikra. A telefonunk babrálása és napjaink ezer teendőjének szervezése közben elmulasztjuk, hogy rácsodálkozzunk a hozzánk közel álló emberek hétköznapi élményeire. Pedig mindannyian tudjuk, milyen jó érzés egy érdeklődő tekintettel találkozni, tudni, hogy a másik velünk örül és szomorkodik. Jelen van és ránk figyel.
Havonta egyszer tisztul az arcom és a kozmetikusom odafigyelésének köszönhetően vele együtt a lelkem is. A figyelem masszázs, pakolás, tisztítás a léleknek, erős kötés a kapcsolatok mindennapjaiban.
Miért ne engedhetnénk meg magunknak a zavartalan odafigyelés mára luxusnak számító örömét? Legyünk mi is a körülöttünk lévő emberek megszépítői, azzal, hogy figyelmünkkel a mindenkit megfiatalító mosolyt csalunk az arcukra annyival: Nem mondod!?
